“A trónok harcában vagy győzöl, vagy meghalsz!” – ez az alapelv az emberiség történelmének legnagyobb részére igaz volt, és a liberális demokratikus berendezkedés talán legnagyobb vívmánya, hogy sikerült meghaladni. A demokrácia ugyanis nem csak arról szól, hogy a többség mondja meg, hogy ki legyen az ország vezetője, és ezáltal milyen politika érvényesüljön. Hanem arról is, hogy a kisebbség, a választásokon vesztes politikai oldal is védelmet élvez, a többség pedig a hatalom birtokában sem tehet meg BÁRMIT.
Enélkül az egész rendszer működésképtelen. Ha pl egy elnöknek attól kell félnie, hogy ha a választásokon veszít, az elnöki palotából egyenesen a börtönbe kísérik, mindent, de tényleg MINDENT meg fog tenni azért, hogy hatalmon maradjon, beleértve a tömegbe lövetést is. Ezzel szemben a demokráciában egy “bukott” politikusnak (ha nem követett el konkrét bűncselekményt) a legrosszabb esetben is csak más szakma után kell néznie. De általában csak átül pár évre az ellenzéki padsorba.
Ennek köszönhető az, hogy míg a diktatúrákban a békés hatalomátadás kivétel, a demokráciában szabály. És ezért érdemes most nagyon magába néznie az Amerikai Egyesült Államoknak (is). Ugyanis az utóbbi kb 30 évben az amerikai politika (különösen, de egyáltalán nem kizárólag a republikánus oldalról) elkezdte feszegetni a demokratikus konszenzus határait. Ez először csak arról szólt, hogy a törvény betűje (de nem feltétlenül a szelleme) által adott kereteket teljesen kihasználva, könyörtelen “egészpályás letámadást” indítunk az ellenfél ellen, és a győzelmet minden más cél elé helyezzük.
Idáig semmi baj nincs, aki nem tudja megszerezni és megtartani a hatalmat, az nem is érdemli azt meg. Csakhogy ezzel a tétet is egyre magasabbra emeljük, hiszen ekkor az ellenoldal is szükségszerűen ebbe az irányba fog elmenni, tehát egyre nehezebb lesz meg(vissza)szerezni a hatalmat attól, akinél épp a kormányrúd van. Ezzel párhuzamosan nő a feszültség és az ellenséges hangulat a politikai oldalak között, hiszen a egyre kevésbé az érdekek és politikai ideák ütköztetéséről szól a dolog, hanem a “mi” vagy “ők” győzelméről.
Ez a folyamat sajnos elkerülhetetlen onnantól kezdve, hogy az ország olyan kihívások elé kerül, amelyeket nem lehet sima technokrata módszerekkel megoldani, hanem valódi és jelentős politikai döntéseket kívánnak. Itt lesz az ország évszázadok során kialakult “politikai kultúrájának” megkerülhetetlen szerepe. Nagyon fontos kérdés, hogy az állampolgárok (és a politikusok) mennyire érzik a demokráciát önmagában és önmagáért való alapértéknek, amelyért akkor is hajlandóak kiállni, ha esetleg a pillanatnyi érdekeiknek nem felel meg.
Trump megmutatta, mi történik a világtörténelem legstabilabb demokráciájával, ha egy komoly politikai erő teljesen átadja magát a “cél szentesíti az eszközt” hangulatának. Meg azt is, hogy az USA nem véletlenül a világtörténelem legstabilabb demokráciája. Biden elnökségének nagy feladata lesz, hogy a valahogy visszaterelje a politikát a “civilizált” gátak közé, megtalálja az együttműködési lehetőségeket a (továbbra sem teljesen trumpizmus-mentes) Republikánus Párttal, és ugyanakkor kielégítse a demokrata bázis, na meg a jogállam igényét valamiféle igazságszolgáltatásra Trumpékkal szemben.
Szép kihívás, Tyrion Lannisternek is becsületére válna…
