A Diétás Magyar Múzsa a Fingszagrendet adományozza Maróth Miklós professzornak, a Magyar Tudományos Akadémia tagjának.
Mint ismeretes, a Fingszagrendet azok kaphatják meg, akik tevékenyen hozzájárulnak ahhoz, hogy Magyarország kellemetlenül fingszagú hely maradjon.
Maróth Miklós egy idős kutató, akinek fénykora vagy harminc évvel ezelőtt volt, amikor Magyarországon a tudományos teljesítmény mérésének mostani követelményei még nem úgy működtek, mint ahogy mostanában. Az akkori életrajzok csúcspontjai a “vendégkutató az XY nyugati egyetemen” sorok, mint Maróth professzor életrajzában is. Ráadásul Maróth professzor oktatásszervezéssel is foglalkozott, amely a tudományos (publikációs) tevékenységet vissza szokta vetni, ezért (ellentétben pl. a kiváló Örülünk Vincent bloggal) nem azzal kezdjük, hogy rögtön az alapján ítélkezünk, hogy a mai mércével mérve Maróth professzor tudományos teljesítménye kb. egy adjunktusi kinevezésre lenne elegendő.
A baj ugyanis ennél sokkal nagyobb. Ehhez a jelenséghez hozzá lehet úgy is állni, hogy “hát kedves fiatalok, nektek már sokkal nehezebb”.
Az elmúlt kb. 10-15 évben a magyar kutató társadalom egy jelentős részén (benne az összes MTA kutatóintézettel) tűzzel-vassal át lett verve, hogy a tudományos ranghoz mérhető tudományos teljesítményt kell nyújtani, publikálni kell a négy kategóriából a felső kettőbe (de inkább a legfelsőbe) tartozó folyóiratokba, évente legalább 2-3 konferencián elő kell adni, vagy legalább a kutatásokról posztert kell csinálni, Hejj, kedves fiatalok, de nehéz a ti életetek, mondaná erre egy idősödő iskolaigazgató mentalitásával bíró, mindenki által szeretett akadémikus. Tegyük hozzá, hogy a legtöbb akadémikus kb. így is áll a kutatóhálózathoz. Maróth személyében sikerült fejvadászni egy olyat, aki nem így áll hozzá.
Ott volt először Grüner György, akinek cikkeiből sütött, hogy annyit tud a magyar tudományos életről, mint én a latintánc-versenyek pontozási szempontjairól, (szánalmasan vonagló kreténeknek gondol mindenkit, aki részt vesz benne, de egy bizonyos irigység, különösen a nők fellépőruháját látva azért van a hangjában).
Aztán jött Németh “amelyik professzornak Amerikában nincs startupja, az szégyellheti magát” Károly, aki nyilván simán tudna Maróthnak is egy Avicenna Industries nevű startupot is alapítani, amely nyávogva affektáló insta-influencer lányok sminktippjeit alakítaná át asszír naphimnuszokká és küldené el az erre izgulók telefonjára, lefedve ezzel a bántóan alulértékelt ékírásos pornó szegmenst. Ja, nem.
Grüner és Németh, miután elmondta a frankót, valamiért nem akarta feladni a jól bemelegített amerikai széket és eljönni Magyarországra tudományügyi főispánnak, főleg, mivel tudják, hogy a piszkos munka itt már rég el van végezve, Pálinkás elvitte a balhét, utálja őt a kutatóközösség ugyanúgy, mint a mindkétoldali közvélemény, ugyanakkor az MTA kutatóintézetei meg teljesen jól működnek tudományos teljesítmény szempontjából. Meg aztán mindkét fent említett professzornak van annyi esze tán, hogy nem áll le egy gyanús rendszer gyanús vezetőjével üzletelni, ha egyébként megél kiválóan Amerikában.
Maróthnak ilyen háttere nincsen, 76 éves, nem lett belőle akadémiai elnök, kapott mindenféle egyebet (pl. Corvin-láncot) de ezek egyike sem ér fel két dologgal. Az egyik az akadémiai elnökség, a másik a miniszterség. Ez a típusú professzor olyan hiú, hogy a fent említett instaceleb lányok református fríz fejőnők hozzá képest. Pont mivel nem tudták sose egymás tudományos teljesítményét objektíven összemérni, ennek a generációnak (meg amúgy az utána következő 3-4-nek) a mindene a kinevezés, a stallum. Mindegyik főbuzér akar lenni, valaminek az elnöke, főigazgatója. Aki meg már mindent elért, az meg miniszter vagy akadémiai elnök is akar lenni. Ja kérem, ha én is libsi lennék, mint a Glatz azzal az idegesítő billiárdgolyó-vigyorával, én is lehettem volna, csak hát tudjuk, hogy bizonyos körök, hát izé, értjük, ugye. (az, hogy a full jobber Pálinkás is az lett, most mellékes).
Orbán Viktor nagyon pontosan ismeri ezt a jelenséget, és tudja, hogy bármikor talál egy respektus vén tudóst, aki szeretne főbuzér lenni, és a lelke mélyén nagyon bánja, hogy az a szép régi hagyomány, hogy ilyenkor díszmagyarban lefessék az embert, már a múlté.
Maróth nem lett MTA elnök, de most, hogy megalapítják a Nemzeti Izét, amely lesz olyan nagy dolog, mint az MTA, annak nagyon szívesen lett az elnöke. Persze ő is tudja, hogy ez nem akkora dolog, mint az MTA, és mindenki csak engedelmeskedni fog az Eötvös Hálózatnak, sőt talán hajbókolni is, ha úgy hozza a szükség. De mindenki tudni fogja, hogy az igazi az az MTA. Ezt Maróth elnök úr érezni fogja, és ebből fog táplálkoni a buzgalma és rosszindulata, amellyel szerepét be fogja tölteni. Dark Side this is, mondaná erre Yoda mester, és igaza lenne.
A sötét oldal felruház képességekkel, csak épp a lelked kéri cserébe. Irodalom szakos kommentelők további irodalmi hivatkozásokkal illusztrálhatják az egyetemes irodalom eme nagy közhelyét, melyet George Lucas is megfilmesített.
Maróth Miklós tehát lelkesen állt be sith lovagnak, lelkesen beszél hülyeségeket, amelyekből teljesen nyilvánvaló, hogy minden kapcsolatát elvesztette az élő kutatással. Ami 76 évesen nem feltétlenül baj. Csak egy csomó 76 éves professzor ilyenkor tudja, hogy a stafétát szépen lassan át kell adni, a doktoranduszokat és fiatal doktorokat fel kell futtatni, ameddig ki nem raknak a szerkesztőbizottságokból, addig a cikkeiket be kell protezsálni. Ez az egyenes út az emléktáblához.
Maróth Miklós ezzel a tisztséggel nem az emléktábla, hanem a lábjegyzet felé tett jelentős lépést. Nem ő fog aktívan ártani senkinek, meglesznek erre a fiatal és éhes emberek.
Ő csak a nevét adta hozzá. Jár a Fingszagrend.