A Diétás Magyar Múzsa a Fingszagrendet adományozza kollektíven Handó Tündének és az őt alkotmánybíróvá felbuktatása alkalmával köszöntő bírósági vezetőknek.
Mint ismeretes, a Fingszagrendet azok kaphatják meg, akik tevékenységükkel hozzájárulnak, hogy Magyarország továbbra is kellemetlenül fingszagú hely maradjon.
Handó Tünde nehezen kiheverhető károkat okozott a magyar bírósági rendszerben. Az addig csak belterjes és ódivatú, ellenőrizhetetlen és átláthatatlan, hibákat elfedő szervezet megváltozott. Régi hibáit megtartva mostmár táborokra is szakadt.
A bírói függetlenség korábban sem volt divat Magyarországon, a bírók nagy része magára nem mint hatalmi tényezőre, jogviták teljhatalmú eldöntőjére tekint, hanem mint az államérdek képviselőjére, akinek a költségvetésre, az ország kormányozhatóságára, a közrendre kell tekintettel lenni. Számos példáját láthatjuk ennek a szemléletnek. Büntető ügyszakban a rossz vádakat megmentő hozzáállásban, polgári ügyszakban például a bankokkal szembeni perekben. A dolog szerencsére nem univerzális, de azért elég általános.
Handó Tünde vezetése ezt kiegészítette a statisztika istenítésével. Vezetése alatt uralkodott el a szemlélet, hogy a számokat hozni kell, bármi áron.
Ez a régi keleti blokk egyik legsúlyosabb hibája, olyan hibás, sőt bűnös szemlélet, amelynek utóhatásait még mindig nyögjük. Generációk kellenének ahhoz, hogy ez kihaljon, de tyúklépésben se tudunk errefelé haladni az olyanok miatt, Handó Tünde és a nyilatkozat aláírói. Amíg ez van, addig az érték mindig 3,6 lesz akkor is, amikor a reaktor épp Kína-szindrómát játszik.
Ez a levél maga a fingszagú nyolcvanas évek.
Természetesen ez a levél nem őszinte. Akik aláírták, nem sajnálják Handó Tündét. Annak örülnek, hogy vele együtt nem buktak meg ők is. Remélik, hogy utódja kevésbé lesz küldetéstudatos, és nem kell folyamatos svédtornával hozni a számokat, hanem jó lesz a régi módi, a sima optimista helyzetjelentésekkel.
Ez a levél azért íródott, mert az aláírói nem akarnak senkivel sem haragban lenni. Az apparátcsik a leköszönő vezetőnek mindig virágcsokrot vásárol, valójában azonban a következő vezetőnek üzen. Lám, az elődöd megbukott, de látod, hozzá is lojálisak voltunk, hozzád is azok leszünk.
De üzeni ám ez azt is, hogy kedves Handótündeutód Elnök Urunk, téged is ugyanilyen meleg szavakkal fogunk búcsúztatni, amikor majd a te küldetéstudatos reformterveid fognak lelassulni, végül pedig a földbe beleállni a hivatali közöny miatt. Beszéljünk magyarul, mélyen tisztelt elnök úr: te nem baszogatsz minket, mi pedig gondoskodunk róla, hogy majd amikor eljön az ideje, kapjál még egy kilencéves ciklust. A mandarinok hosszú és unalmas uralkodást kívánnak a császárnak Pekingben.
A keleti bürokratikus tradíció mellett maga a fingszagú nyolcvanas évek ez az erőltetett tegeződő, elvtársias hangnem miatt is. Nem tudni ki fogalmazta ezt meg, Handó Tünde saját magának, vagy valamelyik aláíró volt ilyen kis proaktív. Mindenestre a szerzőnek jól láthatóan nincs annyi stílusérzéke, hogy a nyilvánosság elé szánt nyilatkozatban ne a kollegiális tegezést alkalmazza. Apró dolog ez, de a levélnek ez adott volna minimális méltóságot, és ami a fontosabb, távolító harmadik személyben megfogalmazva tűnhetne ez úgy, hogy ez a bírósági szervezet egészének a véleménye.
De nem úgy tűnik. Egy nagyobbacska termet látok. A falak világosbarna műlambériával, a padló szürke cirmos “metlakival” burkolt. a terem végében egy pódium, ott egy pulpitus, mögötte nehéz vörös műbrokát függök. A pulpituson egy BEAG mintájú erősítőbe dugott mikrofon. A kollektíva egyenöltönyben és kosztümben feszeng, az elvtársnők haja iszonyatos mennyiségű hajlakkal van belőve. A konyhások lassan behordják a svédgombát és a pirosarannyal pöttyözött szendvicseket, a sarokba tolt ebédlőasztalokon néhány üveg Hubertus. A felfelé bukó elvtársnőt az igazgató elvtárs és az üzemegységek vezetői méltatják. Átveszi a virágot, a nagy Szász Endre-vázát és az Emléklapot. A piálásra már nem marad, mert már nem tartozik közénk. A fingszag mindenkit beborít, de senki sem veszi észre.
Jár a Fingszagrend.